Elég furán érzem magam.

Igyekszem kifejezetten nem írni, mert azzal csak a baj van. Pillanatnyilag jó, de nem segít tényleg leállítani az agyamat.
Már régebb óta nem stimmelt minden, nagyon hullámzó volt a kapcsolatunk már a kiborulás előtt. Aztán ahogy a fejemre mászott minden, munka, család, barátok, egyszerűen elfogyott a türelmem, a derűlátásom és minden, amit tenni tudtam egyedül a pánik volt. Na és kin csattan a legjobban az, ha kibuksz? Hát nyilván azon, aki a legközelebb áll hozzád. És nekem ő az egyetlen szinte, aki közel áll hozzám. Még most is nagyon ki vagyok merülve, mindenhogyan, sokat feszít a mellkasom, fáradt vagyok, ingerlékeny és hihetetlen hisztis. De ennek egyszer el kell múlnia. És meg is kell tanulnom valamikor kezelni a stresszt. TÚL KOMOLYAN VESZEK MINDENT. Mint egy kibaszott nagy görcs, olyan vagyok. Így nem lehet szeretni senkit, így csak utálkozni és elégedetlenkedni lehet. Saját magammal sem vagyok kibékülve, akkor hogy viselhetnék el másokat?
Ma megint sírtunk egyet, de örülök annak, ha néha ő is kiborul; ha mindig olyan erős lenne, mint amilyennek mutatja magát általában, túl messzire mennék és talán még ki is használnám a helyzetem.
Ha ez megint előfordulna, nem csodálkoznék, ha már nem akarná végigcsinálni velem. De szeretném. Szeretném, ha most is erős maradna és szeretném, ha túl lennénk ezen az egész szaron és végre élhetném a megszokott kis életemet, Vele. Nem kell nekem senki más, nem akarok távol lenni tőle, csak meg akarom javítani magunkat és ehhez vissza kell szereznem a türelmemet. Mert mindenhez idő kell, és ha siettetem, azzal ártok a legtöbbet.
Azt hiszem, most sírok egyet, holnap húzós napom lesz, nem ott akarok kiborulni...

Mostanában

kicsit jobban lettem, egész összeszedtem magam. Elkezdődött a suli, csak mennek a napok, nem is gondolok semmire és senkire, de tegnap kicsit megint megzuhantam. Megzuhantunk.
Mostanában nagyon figyelem, hogy más fiúk hogy néznek rám, tetszenék-e másnak és kicsit kétségbe ejt, hogy nyitok mások felé. Tudom, tudom, egy kis flört nem a világ vége, de perpillanat eléggé instabil vagyok és semmi szükségem arra, hogy más bekavarjon. Mások olyan lazán tudják venni ezeket a dolgokat, én miért vagyok ilyen görcsös? Bár, lehet, hogy ha nem venném ilyen komolyan, már feladtam volna, pedig tudom, hogy nem szabad feladnom.
Tegnap voltunk két és fél évesek.
Néha az jut eszembe, hogy "csak" ennyi lesz az életem? Megtaláltam őt és ennyi? Nem mintha ez nem lenne elég, csak olyan jó lenne kipróbálni magam még és most, hogy bizonytalan vagyok Velünk és a jövővel kapcsolatban, kicsit erősödik bennem a kíváncsiság.
Megijeszt, hogy kicsit másképp nézek rá, másképp látom magunkat. Persze, ez is előfordul, változunk, változnak az érzéseink, a jövőképünk, csak nehezen találok vissza Hozzánk. Az önfeledt, gondtalan Hozzánk.
Nem akarok szakítani, de nem akarom elnyomni az érzéseimet. Nem tudom, ez mennyire normális, meddig lehet csinálni. Másokhoz méregetem magam és mostanában mindenki 3-4 év után szakít. Mintha elhinném, hogy velünk is ez lesz és csak gyorsan túl akarok lenni rajta, pedig tudom, hogy hibát követnék el.
Vagymittudomén. Megint nem tudok semmit. Egyik percben ez, másikban az.
Pedig nagyon szeretem őt, csak annyi felé mehetünk még és rettenetesen félek attól, hogy az élet választ majd szét bennünket. Mintha minden törvényszerű lenne.
Nehéznehéznehéz.

Igazság szerint

talán nem is olyan nagy baj, hogy megtörténnek ezek az elbizonytalanodások. Véresen komolyan veszem őket, pedig egyrészt ezek is hozzátartoznak a párkapcsolatokhoz, akárki akármit mond, másrészt rájövök, hogy igazából az én életem sem éppen makulátlan és bőven van min javítani a kapcsolatomon kívül is. Barátokon, jövőn, terveken... Ez amolyan vészjelzés legbelülről, hogy 'heló, szedd össze magad, légy önmagad, ne lustulj el!'.
Alapnak vettem, hogy Ő van nekem és így kicsit magamat is elveszítettem. Nem építhetek teljesen rá, mert semmi sem biztos. Bepánikoltam, mert rájöttem, ha Ő nincs nekem, akkor senkim sincsen és a kapkodással, agyalással, hisztizéssel csak azt értem el, hogy még távolabb legyen. De ha akarjuk, márpedig akarjuk, akkor mindent rendbe hozhatunk. A fiatalok legnagyobb része szerintem ott rontja el, hogy nem próbálja meg. Mert megpróbálni meg kell. Ha nem próbálsz, csak veszítesz.
Írtam neki egy elég komoly, összefoglaló levelet az érzéseimről, dolgokról, amiken szerintem változtatni kellene. Azért levelet, mert egyrészt így én is jobban össze tudom foglalni a gondolataimat, másrészről neki is több ideje van mindent átgondolni. Megkértem néhány dologra, megkértem arra, hogy vegyen komolyan, mert mondhatja nekem élete végéig, mennyire nagyon szeret, ha ezt tettekkel nem igazolja, csak szöveg az egész... Annyit írt vissza, hogy igazam van. Szerintem még az életben nem hallottam ilyet tőle, de megvallom az őszintét, nagyon megkönnyebbültem. Azt hittem, ellenkezni fog, hogy megint harcolnom kell vele és az igazat megvallva néha már eléggé bele vagyok fáradva a küzdelembe. Olyan hihetetlenül makacs, ettől meg én is csak még makacsabb leszek... Néha még mindig nem vagyok biztos abban, hogy jót teszünk-e egymásnak, hogy elég jók vagyunk-e egymásnak, most kicsit előtérbe kerültek a rosszabb tulajdonságai, de remélhetőleg hamarosan túl leszünk ezen az egészen és újra minden rendben lesz. Mint másfél évvel ezelőtt.
Tudnom kell elfogadni őt, szeretni őt, ugyanakkor tudomásul kell vennem azt is, hogy lehet, nem vele élem le az életemet.
Van abban igazság, hogy amíg jó, addig legyek vele, de az élet nem habos torta és van, amikor nem jó. De akkor sem szabad feladni, mert nélküle csak még rosszabb lenne és mégis ki az a tökfej, aki még rosszabbat akar a jó helyett?
Néha úgy érzem, túlságosan is ragaszkodom, aztán rájövök, hogy senkinek sem tartozom magyarázattal és azt csinálok, amit akarok.
Sokkal mélyebbről is visszajöttünk már. Most is megcsináljuk.
(Ha pedig nem, képesek leszünk elengedni egymást. Mert ez az igazi szeretet.)