Elharapództak

bennem az indulatok.
Folyton háborgok, nem tudom visszafogni magam. Mindenről kimondom a véleményemet és gátlástalanul ítélkezem. Tele vagyok méreggel és önteltséggel. Sosem éreztem még ennél jobban magam, de ha így folytatom, jóformán mindenkit el fogok veszíteni.
Amúgy sem lesz ennek jó vége. Gyűlölök szinte mindenkit az iskolában, a családomban, itthon... Sokat gondolkozom azon, hogy én vagyok-e az, aki rosszul gondolkozik, amiért ennyi ember ellen megyek, de végül mindig arra jutok, hogy nem. Mert mi másra jutnék? Mindenki a saját igazának hisz és azt vallja.
Nagyon elfáradtam. Amióta elkezdődött ez az utolsó év, csak csinálom a fesztivált. Be kéne végre fognom a számat, leülni a seggemre és tanulni. Hiányoznak azok az idők, amikor még minden működött, amikor még messze voltak az utolsó év szenvedései. Érzem a vég szagát, érzem, hogy hamarosan vége és ez megbolondít.
Elveszítettem a fejem és olyan lettem, mint egy óvodás.
Ez a lepratelep mindenkit meggyötör. Remélem, engem nem változtatott még meg végleg...

Ma olyan voltam,

mint az apám.
Rettegve reménykedem abban, hogy ez nem jelenti egyben azt, hogy ugyanolyan is leszek.
Néha úgy reagálok dolgokra, mint ő és észre sem veszem. Apróságokon kiakadok, felfújok dolgokat, pedig ez eddig rám egyáltalán nem volt jellemző.
Remélem ez csak annak a jele, hogy tényleg kezdek besokallni itthon. Hogy tényleg elegem van ebből az egész cirkuszból és így védekezem.
Ha nem, inkább főbe lövöm magam, minthogy ugyanolyan legyek.

Remek érzés,

hogy az összes ismerősöm/barátom, aki felkerült Pestre, úgy érzi, most már korlátlanul hülyét csinálhat belőlem.
Miért hiszitek azt, hogy azért, mert gyakrabban ültök azon a kurva IC-n, rögtön jobb emberek is lettetek? Továbbá pedig miért hiszitek azt, hogy amikor a barátomhoz megyek fel azon a kurva IC-n, én szeretnék veletek találkozni? Akkor nem hozzátok megyek, hanem Hozzá. Ti kéthetente itthon vagytok. Miért olyan baromi nehéz megemelni azt a telefont és felhívni? Miért tőlem kell elvárni, hogy áldozatokat hozzak?
Egyszerűen hányingerem van tőletek!

Megkérdeztem,

mit csinálna, ha tegyük fel, szakítunk, de később, úgy 7 évvel megkeresném újra, hogy folytathassuk a kapcsolatunkat. Azt mondta, elhajtana.
Furcsamód megkönnyebbültem. Én valójában örülök annak, hogy nem ragaszkodik hozzám feltétel nélkül, hogy nem tesz meggondolatlan bejelentéseket a jövőnkkel kapcsolatban. Örülök, hogy ha butaságot csinálok, rám szól, vagy ha például nem voltam vele fair, azt adja nekem, amit megérdemlek. Nem akarom, hogy bárki meghasonuljon miattam/előttem, mindenki maradjon saját maga és nyugodt szívvel mondja az arcomba azt, ami a szívét nyomja. Csak keményen; ebben a világban ez a legegyenesebb út.
Edzem magam, próbálok erős lenni - és őt is azzá tenni. Szeretném, ha ő is és én is kicsit gyakorlatiasabbak és erősebbek lennénk, márpedig jó hatással vagyunk egymásra - szerintem. Egy párkapcsolat fontos eleme az egyének jellemi fejlődése is és azt hiszem, nekünk sikerül. Csak ne változzon egyelőre semmi. Jól érzem magam, még ha napi háromszor meg is kérdezem tőle, hogy nem tart-e kövérnek, vagy megbeszéljük a görcseimet, esetleg végig kell hallgatnom egy újabb autótípus előnyeit és hátrányait.
Szerencsére ugyanolyanok vagyunk: mindent kimondunk.
És ez engem elmondhatatlanul boldoggá tesz.

Fél éve

én az övé, ő az enyém.

Egy hárpia vagyok

Egy hárpia vagyok. Már azt sem tudom, mibe kössek bele, vagy hogy szóljak be neki. Őt szeretem a legjobban ezen a világon és gyűlölöm, hogy nem tudok ezzel mit kezdeni. Olyan messze van, pedig úgy átmennék hozzá, hogy ordibáljak vele, hogy csapkodjak, hogy hisztizzek, hogy ő is kiabálhasson velem és csapkodhasson, hogy bezárkózzak, hogy zokogjak, de torkom szakadtából, mert annyira gyűlölöm az életemet, aztán elmondani neki, hogy nem az ő hibája, ő nem csinált semmi rosszat, csak elegem van, mindenből, a családból, a barátokból, az iskolából, az életemből. El akarok tűnni.
Mély levegőket veszek, hogy ne lehessen hallani, hogy sírok. Nem merem elmondani neki, mert magára veszi, pedig nem miatta van. Fáj, amit tesznek velem és azokkal, akiket szeretek. Fáj a tehetetlenség és a bűntudat, a gyengeség és a lustaság. Tombol bennem a düh, szívem szerint agyonütném az apámat, úgy, ahogy van, eltüntetném őt is, a szüleit is, az egész beteg rokonságát, eltörölném őket, mintha sohasem léteztek volna, hogy ne tudjanak többé bántani.
El akarok menni innen, el, jó messze, hogy ne lássak senkit és semmit. Csöndet akarok, mély és sötét csöndet, úgy, hogy a saját szívdobogásomat is halljam. Nem akarok több kiabálást, TV-zaj, fényt, szagot vagy bármi mást. Tisztaságot akarok, patyolat tisztaságot.
Nem bírom tovább, egyszerűen nem megy...