Újra és újra

szerelmes leszek belé.

Romlott banda

Sokszor próbálok beszélni a családomról, aztán rájövök, hogy nem lehet. Senki sem tudja, hogy milyen ebben élni és én sem tudom, milyen máséban, hál' Istennek; bővel elég a sajátom. Nem akarom tudni, hogy kinek szarabb, nem érdekel. Azt akarom csak, hogy nekem jobb legyen. Elegem van ebből, el akarok menni. Besokalltam. Folyamatos értelmetlen és oktalan ordibálás, veszekedés, sírás és a legrosszabb: képmutatás és hazudozás.Lehet, hogy illik szeretni a családunkat és kiállni értük, mellettük, de ez alól az utóbbi pár hónapra/évre való tekintettel felmentem magam. A családomból talán az anyukám és az ő legközelebbi rokonai az egyetlenek, akik törődnek velem, amúgy mindenki csak magával van elfoglalva. Meg azzal, hogy megfeleljek az igényeiknek és az elvárásaiknak. Miattam dugdoshatják nekem a pénzt, akár a segglyukamba is, ha nem kérdezik meg, hogy vagyok, mit szeretnék, mit érzek és mit gondolok. Nem hinném, hogy így van értelme.
Szenvedjenek csak. Tiszteletben tartom, hogy a nagyszüleim sok mindent megéltek már és idős emberek, de ettől függetlenül erkölcsi nullák. Az apámmal együtt. Beszélgethetnek miattam, bármennyit arról, hogy milyen fülledt a levegő, hogy ki, milyen geci volt velük, vagy hogy éppen melyik testrészük fáj és kell levágni, a továbbiakban nem asszisztálok hozzá. Nem asszisztálok apám alkoholizmusához és nem tolerálom a kurvaanyázást meg a szarral dobálózást. Annyiszor eldöntöttem már, hogy nem foglalkozom vele többet, hiszen mégiscsak az apám, de mától fogva nem lesz kötelező őt szeretnem. Neki sem kötelező engem, ahogy a mellékelt ábra is mutatja.Kisírt szemekkel ülök a monitor előtt, hallgatom az ordítozást; szinte érzem azt a bűzt, amit az apám áraszt, már csak a szavaival. Ideges vagyok és ezt nem azon kéne levezetnem, aki a legkevésbé érdemli meg. Már sajnos én sem tudok mit kezdeni magammal, a helyzettel, csak ülök. Megpróbálhatok a szüleim közé állni, de igazából felnőtt emberek, majd elintézik egymást között. Ha az anyám végre tényleg tenni akar ez ellen valamit, majd tesz. Nem az én dolgom, úgy, ahogy az enyém sem az övé. Ilyen egyszerű. Egy kibaszott, kurva, mocskos év vár már csak rám ezen a lepratelepen és elmegyek.De vissza se nézek, az aztán kurvaisten!

Sokat voltunk együtt,

11 napot, szünet nélkül.

Féltem tőle, hát hogy a fenébe ne féltem volna! Azt hittem, majd idegesíteni fog, vagy én őt, vagy összeveszünk és nem tudjuk kezelni... Ez az egyetlen nyaralása az évben, nem akartam tönkretenni...

A hatodik nap környékén elmentünk sétálni kicsit. Otthagytuk a táborozókat, akik épp a vacsorát csinálták és kiültünk a gátra. Sokat beszélt, nagyon sokat. Mesélt, csak mesélt, hogy hányszor elrontott dolgokat és még többet arról, hányszor verték át őt. Hallgattam, bólogattam, együtt éreztem, felháborodtam, értetlenkedtem.

Persze a mi kapcsolatunk is szóba került. Sohasem tartoztam a kertelős típusok közé, én egyszerűen kimondom, amit ki akarok mondani. Nem akartam, hogy készpénznek vegyen mindent. Egyértelmű, hogy szeretem őt, jobban, mint eddig bárki mást a világon, de nem akarom fenntartani azt az illúziót, hogy - hiába érzem úgy - ez örökké fog tartani. Az esély és a lehetőség természetesen megvan rá, nem vetem el és nagyon is úgy néz ki, hogy nagyon jól egymásra találtunk, de ki tudja...
Mondta, hogy fél. Fél attól, hogy majd jön egy srác, aki helyesebb mint ő, szélesebbek a vállai és jobb a humora. Hiába mondtam neki, hogy ettől aztán nem kell tartania, nem hitte el. Én sem nagyon tudom elhinni, hogy hogyha jönne egy szép, szeplős, vörös hajú lány, széles mosollyal és incselkedő humorral, nem lépne le vele. Ez így van rendjén. Egy normális ember tudja, hogy mindig lesz olyan ember, aki jobb nála és aki jobban illene ahhoz, akivel egy párt alkot.

Aztán több eshetőség is szóba került - pontosabban én kotyogtam mindenfélét. Olyanokat, hogy szeretnék még több mindent kipróbálni, szeretnék több fiúval (esetleg akár lánnyal is) együtt lenni, tapasztalatot szerezni, elutazni, egy évet Angliában tölteni... Élni! Olyan ostobán hangzik, hogy még fél éve sem vagyunk együtt, de már azt latolgatom, hogy évek múlva mi állhat kettőnk közé...de valahogy kikívánkozott. Ki akartam mondani, hogy ne csak a fejemben legyenek ilyen gondolatok. Félek tőlük és azt akartam, hogy ezt ő is tudja.

Beültünk a sátorba. Csókolózni kezdtünk, jól összebújtunk. A mellkasomra dőlt, szorosan öleltem. Azt mondta, nem akar elveszíteni. Azt mondta, nem élné túl, ha elhagynám. Suttogtam. Megkértem arra, hogy ígérje meg, ha egyszer mi már nem leszünk együtt, akkor is megpróbálja tartani magát, tovább lépni, ugyanúgy, ahogy ezt nekem is meg kellene tennem ebben az esetben.

Könnyek folytak a szeméből. Minél szorosabban öleltem, annál több. Csendesen sírdogált, azt mondta, nem akarja, hogy valaha is elmenjek. Hogy szeret.

Visszatartottam a sírást, arra a hétre már jutott egy. Öleltem, beszéltem, csókoltam. Életemben nem éreztem még akkora szeretetet és kötődést senki iránt. Ő az enyém, én az övé.

Ha lesz olyan idő, amikor már nem fogom őt szeretni, remélem, vissza fogom olvasni ezt. Remélem, emlékezni fogok, mennyire szerettem is őt, mennyire odaadtam magam neki. Remélem, eljut majd az agyamig, hogy soha többé nem lesz még egy olyan ember, akit ennél jobban tudnék szeretni és aki ennél jobban tudna engem szeretni. Bármeddig is tart a jelen. Remélem, ennek sohasem lesz vége. Én nem fogom engedni.

Most már én sem tartom vissza a sírást.

Minden adandó alkalommal

bebizonyítom, mennyire kiállhatatlan személyiség is vagyok én. Egyfolytában azt veszem észre, hogy nem kellek, hogy elfordulnak tőlem, megfeledkeznek rólam, de az jobban zavar, amikor ok nélkül valaki úgy gondolja, hogy mostantól gátlástalanul bírálhat engem. Gyűlölöm a pletykákat, a baromságokat, amiket kitalálnak és azokat, akik ezek miatt úgy gondolják, többé nem is szeretnének nekem köszönni, mert minek. Gyűlölöm a helyet, ahol élek, gyűlölök mindenkit, aki gyűlöl. Nyilván kenyérrel kéne most már vagdalóznom, de bocs, én nem vagyok jó és következetes ember. Képtelen vagyok ezt elnézni, de igazából nem is akarom. Nekem sem néz el senki semmit.