Boldog vagyok.

Nem ő a legtökéletesebb férfi, akit ismerek, de szeretem.
Félek tőle és tele vagyok kétségekkel. Van, amikor eszeveszettül kívánom, van, hogy a gondolattól is félek, hogy újra hozzám érjen és van, hogy megkérdezem magamtól, hogy valóban akarom-e én ezt az egészet. Hullámzik az egész, borzasztóan. Azon gondolkozom sokat, hogy érdemelnék-e jobbat, vagy lenne-e valaki, aki nincs tőlem ilyen messze, de általában csak azon kapom magam, hogy bamba vigyorral meredek előre és összeszorul a gyomrom, ha a csókjára gondolok. Órákat beszélgetünk végig, anélkül, hogy utólag tudnám, mi volt a téma. Ha ránézek, nem nagyon érzek semmit, de ha hozzám ér, olyan, mintha haza értem volna. Zavarba hoz, folyton, de figyel rám. Tudja, mennyire új nekem minden és vezet. Talán kicsit jobban átadtam neki az irányítást, mint kellett volna, de tudom, hogy nem fog visszaélni vele. Megőrül értem.
Nem gondoltam volna, hogy valaha ezt fogom mondani, de jó valakihez tartozni. Jó, hogy valaki folyton gondol rám. Nincs tűzijáték és nagy, szimfonikus zenekar, csak két együtt dobbanó szív és mosolyra görbülő száj. Boldog vagyok.