Egy jó darabig a világ minden fájdalmát megéltem. Minden problémám gigantikus nagyságúnak tűnt, megoldhatatlannak; olyan volt, mintha én lettem volna a világ közepe és mindenki összeesküdött volna ellenem. Sok volt bennem a fájdalom, a dac és a sértődöttség és ez nekem sok volt.
De mégis minden reggel fel kellett kelnem.
Nagyon sok mindenen mentem keresztül az utóbbi időben. Egy kicsit kevesebb jó jutott nekem, mint rossz, megborult a mérleg és összekuszálódott minden. Nem sajnálom, hogy mindez megtörtént velem. Végre rájöttem, hogy én is csak egy porszem vagyok, egy senki és hogy csak magamra számíthatok. Nem volt más választásom, beletörődtem, hiába fájt.
Öregnek érzem magam. Nem a csontjaimban érzem a kort, hanem a lelkemben. Sokat büntet engem az Élet, sokat térdeltem kukoricán és térdelek a mai napig is. Kicsit unalmas a sarokban állni és a falat bámulni, rájönni, hogy az a pók a fejed felett az egyetlen társaságod és hogy fal mellett mindig hidegebb van, mint a szoba közepén.
Tudnék sírni a saját kis pitiáner bajaim miatt, nagyon sokat tudnék. Csak időpocsékolás. Nincs, aki megoldhatná helyettem a problémáimat, vagy átvállalhatná helyettem a fájdalmaimat. Nem sírok, nem török össze, erős maradok, inkább megpróbálok rájönni, mi miért történik és hogyan cselekedhetnék a legjobban.
Csak ne érezném magam belül ennyire üresnek...!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése