Egy év

Kerek egy éve tűri szerencsétlen a kiborulásaimat, a kötekedéseimet, a szenvedéseimet. Leginkább az elmúlt három hónapban lettem teljesen kibírhatatlan, elképesztő, mit művelek magammal és így vele is egyben.
Rettenet. Mindenben csak a rosszat látom, a negatív jövőt. Mi lesz majd, ha már nem szeretem? Vagy ő fog elhagyni? Ha nem bírjuk majd azt, hogy már közel vagyunk egymáshoz? Az agyamra megy? Vagy én megyek az ő agyára? Mi van, ha nem fog menni a suli, vagy egyáltalán az érettségi sem fog sikerülni? Ha már Ő nem lesz, kelleni fogok valakinek? Hogy kell viselkedni másokkal? Csak pazarolom az időmet? Már átléptem a határokat? Mennyit bírok még elviselni?
Meg se fordul a fejemben, hogy akár jobb is lehet minden, amikor végre leérettségiztem. Eszembe sem jut, hogy miután felköltöztem, minden sokkal jobban fog alakulni. Csak hajtogatom magamban, hogy mennyi rossz vár rám, mennyi nehézség és nem látom a szép oldalát. De ezen meg hogyan segíthetnék? Rettenetesen félek, hogy a félelemmel fogok elrontani mindent. Ő még tűri, de meddig? Ezt sem lehet csinálni a végtelenségig, egyszer mindenkinek elege lesz...
Nem akarok belesüppedni ebbe az egész szarba, nem akarok hibázni. Ő olyan jó hozzám, megértő és bár ő is ki szokott borulni néha, neki sem makulátlanok a mindennapjai. Gyűlölöm ezt a nyomást, ami itthon van, hogy anya folyton külfölddel traktál, utálom a sulit, egyszerűen falnak tudnék menni reggelente. Van ez a kéz, aki átkarol, de messze van és annyi, de annyi megpróbáltatás vár még ránk. Ha ezt elfelejtem és csak a pillanatra koncentrálok, boldog vagyok, aztán elkezdem latolgatni az esélyeinket. Gyűlölöm ezt a rettegést a fejemben, a csendes zokogást, az üvöltést magamban.
Csak érte akarom végigcsinálni, érte és magamért, hogy megmutassam, tényleg akarom, hogy működjön, de nem tudnék elviselni egy kudarcot. A saját sorsomat alig bírom el, hát még kettőnkét!
Annyira nehéz felnőni és annyira utálom, hogy csak saját magamnak nehezítem meg...

Annak ellenére,

hogy már nem iszik, ugyanolyan satnya, ostoba és agresszív, mint ezelőtt. Anya örül, hogy már nem piál, ezért sok kérdésben, amiben eddig mellém állt, már apának ad igazat, ami nem mondom, hogy nem fáj, de jelen pillanatban nincs más választásom, bele kell törődnöm. Mintha az elmúlt három év, amit végigcsináltunk, meg sem történt volna. Apa olyan fölényes és bunkó, mint még soha, sérelmezi, ahogy beszélek vele és hogy nem tisztelem. Anya szerint egyre elérhetetlenebb és makacsabb vagyok, de szerintem ezen nem kell csodálkozni, megkívánták a körülmények, hogy az enyém legyen a különvélemény. Különben végem.
A családom szétesett, már nincs pártfogóm, de nem baj, annál könnyebb lesz elmenni innen. A továbbiakban is segítek anyának, pedig nem érdemelné meg; a szokás nagy úr, semmit sem tudok szó nélkül hagyni.
Már unok itthon lenni. Már nem is utálom, nem is hiányoznak a jobb idők. Untat a veszekedés, mert mindig ugyanaz a vége, mert semmi sem változik, hiába mondja mindenki, hogy igen. Untat a szoba, az iskola, a város, senki sem lesz más, semmi sem lesz se jobb, se rosszabb. Hamarosan érettségizek, de egyszerűen nem izgat. Csak el akarok menni. Pedig ezt csak úgy oldhatom meg, ha tanulok. De így?

Ha róla van szó, néha még mindig megingok, de aztán amikor történik valami jó, vagy rossz, mindig rájövök, hogy szükségem van rá. Vannak hibáink, baklövéseink, vitáink, de az lenne a fura, ha nem lennének. Sokszor fáj a szívem, amikor rá gondolok, már nagyon régóta nem kellene ilyen messze lennünk egymástól, de ki kell bírnunk.

Várom a nyarat, hogy dolgozhassak, hogy végre teljesen lefoglalja az agyamat valami. Csak kattogok, csak beszélek, csak sajnálom magamat, a világot, az életemet, amit el fogok rontani, mert nem vagyok kitartó, nem vagyok következetes és elég bátor. Nem akarok belesüppedni a saját tehetetlenségembe, nem akarok egy csődtömeg lenni, de olyan nehéz változni, magam fölé kerekedni! Legyen már vége ennek az egésznek!