Úgy mondtam neki, hogy szeretem,

hogy észre sem vettem.

Csak hogy lássátok, milyen barátnő vagyok:

Tudtam, hogy ma legalább fél 9-ig aludhat, ezért 6-kor, amikor én keltem, felhívtam.

De azt mondta, jó hallani a hangom.

Jaj! :)

Boldog vagyok.

Nem ő a legtökéletesebb férfi, akit ismerek, de szeretem.
Félek tőle és tele vagyok kétségekkel. Van, amikor eszeveszettül kívánom, van, hogy a gondolattól is félek, hogy újra hozzám érjen és van, hogy megkérdezem magamtól, hogy valóban akarom-e én ezt az egészet. Hullámzik az egész, borzasztóan. Azon gondolkozom sokat, hogy érdemelnék-e jobbat, vagy lenne-e valaki, aki nincs tőlem ilyen messze, de általában csak azon kapom magam, hogy bamba vigyorral meredek előre és összeszorul a gyomrom, ha a csókjára gondolok. Órákat beszélgetünk végig, anélkül, hogy utólag tudnám, mi volt a téma. Ha ránézek, nem nagyon érzek semmit, de ha hozzám ér, olyan, mintha haza értem volna. Zavarba hoz, folyton, de figyel rám. Tudja, mennyire új nekem minden és vezet. Talán kicsit jobban átadtam neki az irányítást, mint kellett volna, de tudom, hogy nem fog visszaélni vele. Megőrül értem.
Nem gondoltam volna, hogy valaha ezt fogom mondani, de jó valakihez tartozni. Jó, hogy valaki folyton gondol rám. Nincs tűzijáték és nagy, szimfonikus zenekar, csak két együtt dobbanó szív és mosolyra görbülő száj. Boldog vagyok.

Életem első csókja után

rájöttem, hogy semmi sem fontos, csak az, hogy kicsoda a másik fél.
Nem tudom, hogyan tovább; messze van, mások vagyunk, másfelé indulunk, de nagyot dobban a szívem, ha eszembe jut.
KELL, csak nem most.
Ez most az egyik legjobb dolog az életemben, mégis azt kívánom, bár várt volna még ezzel Az Univerzum egy másfél évet...!

Kamaszok

Egy jó darabig a világ minden fájdalmát megéltem. Minden problémám gigantikus nagyságúnak tűnt, megoldhatatlannak; olyan volt, mintha én lettem volna a világ közepe és mindenki összeesküdött volna ellenem. Sok volt bennem a fájdalom, a dac és a sértődöttség és ez nekem sok volt.
De mégis minden reggel fel kellett kelnem.
Nagyon sok mindenen mentem keresztül az utóbbi időben. Egy kicsit kevesebb jó jutott nekem, mint rossz, megborult a mérleg és összekuszálódott minden. Nem sajnálom, hogy mindez megtörtént velem. Végre rájöttem, hogy én is csak egy porszem vagyok, egy senki és hogy csak magamra számíthatok. Nem volt más választásom, beletörődtem, hiába fájt.
Öregnek érzem magam. Nem a csontjaimban érzem a kort, hanem a lelkemben. Sokat büntet engem az Élet, sokat térdeltem kukoricán és térdelek a mai napig is. Kicsit unalmas a sarokban állni és a falat bámulni, rájönni, hogy az a pók a fejed felett az egyetlen társaságod és hogy fal mellett mindig hidegebb van, mint a szoba közepén.
Tudnék sírni a saját kis pitiáner bajaim miatt, nagyon sokat tudnék. Csak időpocsékolás. Nincs, aki megoldhatná helyettem a problémáimat, vagy átvállalhatná helyettem a fájdalmaimat. Nem sírok, nem török össze, erős maradok, inkább megpróbálok rájönni, mi miért történik és hogyan cselekedhetnék a legjobban.
Csak ne érezném magam belül ennyire üresnek...!

Életem legnagyobb hibája az,

hogy nem követek el hibákat.

Hiába

minden próbálkozás, azt, akit egyszer már közel engedtél, nehezen fogod magadból kitaszítani. Számtalanszor eldöntöttem már, hogy nem leszek vele többé őszinte, hogy soha többé nem engedem, hogy kihasználjon, de mégis beleesem ugyanazokba a hibákba újra és újra. Sohasem volt felhőtlen a barátságunk, mindig volt benne egy fekély, amit nem lehetett kiírtani: féltékenység, harag, meg nem értettség, ellentétek, negatív befolyásolás, idegesség... de mégsem tudom kitörölni az életemből.
Jó lenne egy delete gomb. Annyival egyszerűbb lett volna és lenne most is az életem, ha ő nincs, de mégis folyton visszatalálok hozzá. Most már látom, hogy legfőképpen nekem árt ez a kapcsolat, mégsem szállok ki belőle.
Ez az, amit a legjobban utálok és ami miatt mindig nevetek másokon: értelmetlen dráma. És lám, én is itt vagyok.

Engem vagy nagyon szeretnek, vagy nagyon utálnak.
Nincs átmenet.
És ez tetszik.

Szerelem

Életem legnagyobb kérdőjele.
Az, hogy ez eddig ennyire kimaradt az életemből, azt hiszem, egyenlőre csak a javamra vált. Kívülállóként annyira könnyű okosnak lenni! Lehet, hogy az "érzéketlenségem" inkább védelmi reakció, mint defekt. Óvom magam attól, hogy butaságot csináljak.
Folyton elemzem a körülöttem lévők kapcsolatait; filmekből, sorozatokból veszem a példát: mit szabad, mit nem szabad.
Sikerült túlzásokba esnem. Épp, mint nagyon sok másik embernek. Aztán gondolkoztam egy kicsit és összeszedtem magam.
Egy szerelem attól még nem lesz több, ha sokat kell érte szenvedni. Attól sem, ha fájdalmat okoz, vagy kétségek között őröl. Nem lesz nagyobb, ha fáj, vagy ha értelmetlen; ez csak dráma.
A filmekben az igazán nagy szerelem mindig nehezen jön, sőt, miután a főhős megtalálta azt, még tovább kell harcolnia érte, pedig az életben ez egyáltalán nem így működik. Van, hogy egyszer csak rád mosolyog valaki, akibe nagyon bele fogsz szeretni és anélkül, hogy bármi szívszaggató dolog történne, megtaláljátok egymásban a másikat és boldoggá teszitek egymást. Könnyek, fájdalom és harc nélkül. Két szegény ember szerelme sem ér kevesebbet, mint két fiatalé, vagy két idős emberé. Nem szabad átértékelni a fájdalmat. A szerelemmel nem azonos.
Ugyanez igaz az életre is. Az én életem nem ér kevesebbet a tiédnél és fordítva, bármennyire is különböznek egymástól.
Olyan pofon egyszerű. Hogy nem vettem ezt eddig észre?!