Ez általában jó így, fogom a barátnőim haját hányás közben, viszem a pohár vizet, hazavezetem őket, ne adj Isten főzök nekik kávét, de most, fesztiválidőszakban a képlet bukik. A kedvenc típusom az, amelyik visongósan-hányósra issza magát, de azok sem kutyák, akik csak egyszerűen ostobára.
Utálom, hogy még mindig én vagyok az, akit magára hagynak. Utálom, hogy még mindig én idomulok máshoz. Utálom, hogy ő nem lehet itt velem, mert vele mindez elviselhető lenne. Nem kéne hátul kullognom, menekülnöm a szar zenétől, asszisztálni ahhoz, amit a barátnőm éppen csinál vagy mond, vagy elviselni minden hülyeséget. Tartozom a barátnőmnek ennyivel, hiszen én sem vagyok éppenséggel az az elviselhető fajta, de ez már sok! Túl sok mindenkivel csináltam én ezt már végig.
Nem akarok inni, nem akarok senkire sem vigyázni vagy figyelni. Vele akarok lenni, beszélgetni akarok vele, szerelmeskedni akarok vele, bármit, csak ne kelljen azt néznem, ahogy más boldog, vagy ahogy más szenved. Eleget tűrtem már. Kurvára elegem van.