2011. június 30., csütörtök

Tudom,

én vagyok a nyugdíjas hisztigép, de én nem szeretek inni. Sajnálom rá a pénzt, utálok részeg lenni, a másnaposságról meg ne is beszéljünk! Hányni meg aztán...!
Ez általában jó így, fogom a barátnőim haját hányás közben, viszem a pohár vizet, hazavezetem őket, ne adj Isten főzök nekik kávét, de most, fesztiválidőszakban a képlet bukik. A kedvenc típusom az, amelyik visongósan-hányósra issza magát, de azok sem kutyák, akik csak egyszerűen ostobára.

Utálom, hogy még mindig én vagyok az, akit magára hagynak. Utálom, hogy még mindig én idomulok máshoz. Utálom, hogy ő nem lehet itt velem, mert vele mindez elviselhető lenne. Nem kéne hátul kullognom, menekülnöm a szar zenétől, asszisztálni ahhoz, amit a barátnőm éppen csinál vagy mond, vagy elviselni minden hülyeséget. Tartozom a barátnőmnek ennyivel, hiszen én sem vagyok éppenséggel az az elviselhető fajta, de ez már sok! Túl sok mindenkivel csináltam én ezt már végig.
Nem akarok inni, nem akarok senkire sem vigyázni vagy figyelni. Vele akarok lenni, beszélgetni akarok vele, szerelmeskedni akarok vele, bármit, csak ne kelljen azt néznem, ahogy más boldog, vagy ahogy más szenved. Eleget tűrtem már. Kurvára elegem van.

2011. június 26., vasárnap

Gyűlölöm a helyet, ahol élek.

De tiszta kibaszott szívből.

2011. június 25., szombat

2011. június 24., péntek

Folyton agyalok.

Rendben, most szeret, most velem van, érzem, tudom; de mi lesz majd, ha egyszer elszáll a rózsaszín köd és rájön, milyen idegesítő is tudok lenni. Hogy mennyire komolytalan és nemtörődöm vagyok, mennyire beképzelt és hisztis és hogy a vihogásom borzasztó szánalmas.
Amikor azt mondja, hogy szeret, picit mindig megijedek. Nem akarom, hogy valaha is megbánja, hogy ezt mondta nekem. Ha egyszer- ami, mint tudjuk, nem valami valószínű - vége lesz kettőnknek, azt akarom, hogy nekem jobban fájjon, hogy én legyek a vesztes. Sohasem tudnám bántani. Nem érdemelné meg. Akkor sem tudnám, ha nem szeretném. Túl jó ember.

2011. június 19., vasárnap

Kétségbeejtő,

amikor tudatosul benned, hogy az apád beteg. Hogy léteznek azok a szavak, hogy alkoholizmus, ideggyengeség, idegösszeroppanás, depresszió, mániás depresszió és skizofrénia. Hogy nem csak kívül fáj, amikor megüt.
Nehéz így egy szülőt szeretni, meg azokat a hozzátartozókat is, akik még ezek után is védik és bennünket hibáztatnak anyával. Nehéz kettőnknek, de mindig azt kell mondogatni magunkban, hogy neki nehezebb.
Az egyik felem gyűlöli, a másik még szereti. Tudom, hogy valaha jó ember volt és legbelül még mindig az ő kicsi lánya vagyok és így is anya jelenti számára az egész világot, csak azokat, akiket szeretünk, általában nem kínozzuk éjt nappallá téve. Igyekszünk nem megnehezíteni számukra azt, hogy tudjanak még szeretni és tisztelni, megbecsülni bennünket.
Igazságtalan az élet, mondhatom, de bizony kibaszottul...!

2011. június 15., szerda

Lassan felfoghatnám végre,

hogy az, hogy megbízom valakiben még nem jelenti egyben azt is, hogy biztosan meg fog bántani, vagy össze fog törni. Baromi nehezen adom át magam az érzéseimnek és mielőtt a föld fölé emelkedhetnék megrázom magam, hogy ne veszítsem el a kontrollt. Pedig még sosem éreztem magam ennél nagyobb biztonságban; nyugodt szívvel elengedhetném magam.

2011. június 8., szerda

A peak in time

Vízcseppek, összenézés, simogatás, ügyetlenkedés, egymásra fekvés, csókolgatás, szájra, nyakra, mellkasra, hasra, harapdálás, finoman, mindenhol, látni a szemét, az arcát, hallani a hangját, amit érez, hátulról megölelés, az érzés, hogy kíván, tapogatás, vállába fúrni a fejem, hallgatni, hallani, ahogy szuszog, ahogy levegőért kapkod, csókolni, hosszan, mélyen, fenékbemarkolás, kézösszekulcsolás, érezni a bőre illatát, egymásragerjedés, egymásra fordulás, a háta simogatása, együttmozgás, erősödő hangok, és így tovább, és így tovább...

Hiányzik.

2011. június 3., péntek

Az apám

megpróbált lefizetni egy kibaszott tízezressel, amire nem mellesleg most kurvára szükségem lenne, csak hogy ne mondjam el anyának, hogy láttam inni.
Van ennél lejjebb?!
A kurva életbe...!