tényleg, egy rossz szavam sem lehet. Szeretek Vele lenni, a szorító érzés is már csak nagyon ritkán jön rám és rengeteget beszélgetünk, igyekszünk programokat csinálni, sokat dumálni, nevetni. Végre kapott munkát, aminek külön örülök, mert az önbecsülése is talán helyreáll most már.
De nem akarok hazudni, néha még mindig elkapnak a kétségek. Ha jön valami kis probléma, rögtön agyalni kezdek, tehetetlenül. Nem tudok mit csinálni, néha úgy érzem, külön keresem az okokat arra, hogy agyalhassak.
Nem tehetek róla, de érdekelnek mások. Lelkiismeret-furdalásom is van miatta, őszintén, és nem is akarom Őt elhagyni holmi kaland miatt, eleve, nem is lennék képes rá, de ott bujkál bennem a kíváncsiság, bármit is teszek.
Le akarom győzni ezt a kíváncsiságot és Rá akarok koncentrálni. Remélem, sikerül. Mindig józan embernek tartottam magam, a hullámaim ellenére azt nem lehet mondani, hogy könnyen feladok dolgokat és elbagatellizálom azt, ami jó és fontos nekem. De talán pont emiatt félek attól, hogy igazából csak meggyőződésből, nem érzésből cselekszem és gondolkozom.
Itt vagyok, fél éve 20 éves és még mindig nem ismerem a határaimat.
Talán egy élet sem lesz elég rá.
Sőt.
Biztos.
