Egész életemben küzdöttem a súlyommal. Kicsiként még nem volt vészes, folyton mozogtam, nem nagyon látszottak rajtam a kilók, de ahogy egyre kevesebbet sportolhattam az egyre több iskolai elfoglaltság miatt, a súlyom is úgy gyarapodott.
Nem megyek bele még egyszer, a lényeg a lényeg, hogy elképesztően elhíztam. Lelki okai is voltak, de nem magyarázhatok én sem mindent ezzel. Egyszerűen szerettem enni és voltak időszakok az életemben, amikor ez volt az egyetlen örömforrásom.
Egyszer majdnem sikerült. A cél 63-65 kg volt, a számomra már egészséges érték, de megint kiestem a ritmusból és elkezdtek visszamászni a kilók... Pedig milyen jó volt! Csinosnak éreztem magam, szépnek, olyan jó lábaim még sosem voltak, mint akkor... És ennek is már több, mint egy éve! Megismertem Őt és ez pont az ellenkezőjét váltotta ki annak, mint amit kellett volna: elkényelmesedtem. Mint tudjuk, azóta rémidőim is voltak már és néha még most is elkap az a szörnyű érzés és akkor tényleg csak eszek. Minden nap van valami édesség, ha pedig sikerül egy napot jól végigcsinálnom, másnap mindent bepótolok. Gondolom, ez nem új, mindenki ismer valakit, aki szenved, de én nem akarok közéjük tartozni.
És lám-lám, itt vagyok. Utálom, ha bárki is hozzámér. Már azt sem szeretem, ha Ő megölel, mert mindig az jut eszembe, hogy lassan már át sem ér. Inkább felveszek nagy pulcsikat és képes vagyok napokig egy farmerban járni, hogy ne látsszon rajtam, mi is történt az elmúlt pár hónapban. Veszítem el a bájam, a szépségem, a formám, mindent, ami szép lehetne rajtam. Mindig csak holnap, majd holnap kezdem, majd holnap futok, majd holnap biciklizek és csak gyümölcsöt fogok enni. De nem. Amikor anya megint elkezdi a mindennapos szentbeszédeit és megint csak rajtam/bennem akarja megvalósítani az álmait, amikor a nagymamám fogdossa a combjaimat, hogy "hát ez aztán nem fog eltörni", mindig csak szomorúbb leszek. Jó lenne, ha békén hagynának.... Sosem volt elégedett velem senki a családból, mindig csak kötekedtek velem és ez nem tett jót. Nemcsak hogy én is ezt csinálom, de egyszerűen úgy érzem, mintha a legnagyobb ellenségeim közé jönnék haza. Senki sem hisz bennem, senki sem bízik benne, mindenki jobban tudja, nekem mi lenne a jó és minek kellene több jelentőséget tulajdonítanom, de engem sosem kérdez meg senki...
Jaj, nem másokat kellene hibáztatnom, csak magamat, elvégre, én eszek, én hízok! Ha nem akarok körömlakkba és samponba fulladni, muszáj lesz lépnem valamit. Mindig csak jövőidőben beszélek; annyira jó lenne újra felvenni a régi farmerjaimat, a testhezálló pólóimat... Nem akarok sovány lenni, nem akarok 50 kiló lenni, csak egyszerűen egészséges és jókedvű! Már rég túl vagyok azon a koron, amikor a legnagyobb változásoknak meg kell történnie... Ha most nem teszek ellene, örökké ilyen fogok maradni és szenvedni fogok az önbecsülésemmel. Van így is elég szar az életemben, nem kellene magamnak is még csinálni a bajt...
Azt sem tudom, hol kezdjem... Mindjárt érettségi és csak a külsőmre tudok gondolni...
