Ma

felfüggesztettem az énektanulmányaimat bizonytalan ideig; oka: továbbtanulás.

Zokogok legbelül, de kegyetlenül...

Ültünk a konyhában

és beszélgettünk anyával. Szóba került apa. Anya mesélt még azokról az időkről, amikor anya panellakásában, egy darab keskeny matracon aludtak összebújva. Aztán én mondtam el, mit meséltem a barátomnak apáról. Azt mondtam, hogy valahol az én apukám is meghalt. Kicsit máshogy, mint az övé, de egy icipicit hasonló érzés.

Aztán gyorsan elkezdtünk másról beszélni, mert mindkettőnk szeme megtelt könnyel.

Megint hisztizek,

De most máson.

Megint félni kezdtem, mindentől. Annak ellenére, hogy ennél jobb nem nagyon lehetne az életem, megint elkezdtem mindentől félni. Olyan apróságoktól kezdve, mint a sötét (de attól nagyon), olyan dolgokig, mint az emberek, a Föld sorsa vagy halál. Régóta nem agyaltam hosszan ezekről, most pedig a folyamatos rossz érzés kerülget. Nem történt semmi baj, semmi különös, mégis, rossz előérzetem van. Nem titkolom, abban hiszek, hogy ez a hosszas kizsákmányolás nem jár következmény nélkül, de nem hinném, hogy ennek jövő december 21-én lenne a napja. Az tovább fog tartani. Bár, ki tudja, volt már elég sok furcsa dolog a világon, ez miért ne lehetne igaz? A Titanicról is azt mondták, hogy elsüllyeszthetetlen...

Csak azt szerettem volna kiírni magamból, hogy nem lesz ennek jó vége. Elferdülünk, meghasonlunk, máshoz igazítjuk a saját értékrendünket. Az emberek kifordultak saját magukból és a körülöttük lévő világgal is ezt fogják tenni előbb-utóbb. Ez alól sajnos én sem vagyok kivétel. Egyre kevesebb a jó ember, az okos ember, a következetes, a gondolkodó ember. Gerjesztjük magunknak a problémákat, közben pedig olyan felesleges dolgok köré építjük az életünket, mint a háromszor becsomagolt bonbon, a falfesték, a pénz, a körömlakkok és a tömérdek mennyiségű felesleges ruha, szemét, papír, amit mostanában meg is eszünk, nem csak ezekkel csomagolunk. Szemetet csináltunk és azzá lettünk, kívül, belül, szívvel, lélekkel.
Most szívesebben lennék egy majom a fán több millió évvel ezelőttről. Vagy egy kezdetleges ember. Vele. Azt hiszem, a legtöbb problémám megszűnne. Csinálnánk jó sok kis majmot.

Félek ettől a világtól! Érzem, hogy össze fog omlani...

Egyszerűen

szerelmes vagyok belé. Őrülten, menthetetlenül és visszavonhatatlanul.
Most egy hét együttlét után két hét külön. Már most haldoklom.

Foster the Pople - Pumped Up Kicks

Életem leggyönyörűbb két hetén vagyok túl: megjártam Angliát és Horvátországot, összesen 8 ország határát léptem át. Volt tenger és óceán, hegy és völgy, buli és pihenés, nevetés és sírás. Egy picit felnőttem ezalatt a pár nap alatt. Magam voltam távol ettől a leprateleptől. :)

Néha megijedek.

Van, amikor megfordul a fejemben, hogy milyen lenne nélküle, vagy elképzelem, milyen arcot vágna, ha azt mondanám neki, nem kell többé. Egy percig sem gondolom komolyan, de megijeszt, hogy eszembe jutnak ilyenek is. Szeretem őt, nagyon, csak azt hiszem, kicsit elszálltam. Már értem, miért mondják, hogy egy kapcsolatot fenntartani nem egyszerű dolog és főleg nem magától értetődő, legalábbis a legtöbbször. Nagyon kötődöm hozzá, de még mindig félek, hogy elveszíthetem. Még mindig van olyan dolog, amit nem látott tőlem és félek, hogy elriasztom vagy megijesztem.

Féltékeny vagyok. És félek. Mindentől.

Beképzelt voltam és nem hittem el, hogy egyszer én is érezhetem azt, hogy nem tudom, merre és hogyan lépjek.